Felgyülemlett itthon néhány könyv, aminek én már nem látom hasznát. Antik darabok, mind-mind szakmai irodalom, amiket régebben gyakorta lapoztam fel, ma már feleslegesek. Az egyiket még Halasi Zsolttól kaptam, amikor ő is hasonló okok miatt vállt meg egy raklapnyi könyvétől.

Szóval most ezek mind elvihetőek tőlem, méghozzá nulla forintért. Ha szükséged van valamelyikre, dobj egy emailt, s megbeszéljük.

Frissítés: Gyurcsó Viktóriától, a Modart Művészeti és Divatiskola titkárától e írás eredeti megjelenése után pár órával ezt az érdeklődő levelet kaptam:

A munkahelyem[en] […] a diákok nagy hasznát vennék az ilyen jellegű könyveknek. […] Sajnos az iskolai könyvtár könyvállománya igen csekély, és nagyon szívesen fogadunk mindenféle segítséget — így ha még nem volt jelentkező, mi nagyon örülnénk a könyveknek.

Viktóriával ma, május 4-én találkoztam, a könyveket így hamarosan a francia központú divatiskola könyvtárában találják majd az érdeklődő diákok.

Az Apple marketing gépezete, mint ahogyan azt a vállalat már többször bizonyította, remekül működik. Néha olyannyira jól, hogy embereket kényszerítenek többnapos ébrenlétre, sorbanállásra egy mobiltelefonért vagy éppen egy táblaszámítógépért. Bár tény, hogy az ilyen embersorok remekül mutatnak a fényképeken, amiket az Apple nagy büszkén mutogat is, mégis egy alapvető probléma van vele.

A legtöbb magyar Apple Kiemelt Viszonteladó (Premium Reseller) már jelezte azon ügyfeleinek, akik előrendelték a ma este itthon is debütáló iPad 2-t, hogy előrendelésüket semmisnek tekintik, s azok fognak csak kapni a termékből, akik a boltjaik előtt sorbanállnak érte.

Most komolyan?!

Nem a viszonteladókat hibáztatom, ők csak azt teszik, amire az Apple kötelezi őket, na de hogy az anyacégnek fontosabb a marketingláz, a hype, mint az ügyfeleik bizalma, azt nem tudom felfogni. A koncepció szerint ugyanis aki ma kitalálja, hogy szeretne iPadet, s beáll a sorba érte, előnyösebb helyzetbe kerül, mint aki végignézte Steve Jobs előadását, s már a bejelentés napján izzadó tenyérrel adta le rendelését.

Mindez a bohóckodás — a szokásos titkolózással együtt — persze csak azt eredményezi, hogy az emberek percenként telefonálnak minden Apple viszonteladóhoz iPad 2 ügyben, ahelyett, hogy várnának nyugodtan a termékre, hiszen mégis csak egy elektronikai eszközről beszélünk, aminek birtoklása vagy nem birtoklása nem létkérdés.

Érdekes módon a magyar felhasználókat — akik általában a legapróbb nemtetszésüket is harsogva fejezik ki — ez teljesen hidegen hagyja, s bőséggel nyelik a rózsaszín vattacukrot.

(Fotó: Ben Dodson)

Úgy hozta a sors, hogy a hétvégét egy vakációval egybekötött üzleti út keretében Svájcban töltöttem.

A vonatút mint olyan

A kaland a Keleti pályaudvaron kezdődött, ahonnan egyenes járat közlekedik Svájc legnagyobb városába, Zürich-be. Az út a legjobb esetben is hosszabb fél napnál, így aki úgy dönt, hogy vonattal utazik Svájcba, célszerű az utazást egy esti, úgynevezett EuroNight vonattal kivitelezni, ahol fekvőhelyes és hálókocsik is rendelkezésre állnak.

Ami azt illeti, nekem odafele fekvőhelyes kocsi jutott, amiben kicsi és kényelmetlen ágyak találhatóak, azok viszont nagy számban, esetemben hatdarabos mennyiségben. A hazafele úthoz már a drágább, ám nagyságrendekkel kulturáltabb hálókocsit vettem igénybe. Egy ilyen fülke saját mosdóval rendelkezik, törölközővel, narancslével, ásványvízzel. Mindemellett az utaskísérő megkérdezi, mikor kéred a reggelit. A fekvőkocsiban adott croissant helyett itt egy darab ún. háromszögszendvics a reggeli, ill. narancslé és kávé vagy tea. A hálófülke legfeljebb három ággyal rendelkezik.

Helyi közlekedés

Zürich-be érve megcsodáltam a gigantikus méretű, 1847-ben épült pályaudvart, ahol nekem a három szint közül a legalsóra kellett mennem, hogy onnan egy emeletes vonaton továbbutazzam Winterthur városába. A sima másodosztályú személyvonatban ülve elgondolkodtam azon, vajon mikor lesz Magyarországon ehhez hasonló színvonal első osztályon…

Svájcban minden tömegközlekedési eszközön páratlanul zseniális utastájékoztatással találkoztam. A vonat az összes megállónál megjelenítette, mire lehet átszállni, de a trolibuszon is ez volt a helyzet. Először jártam az országban, mégis el tudtam jutni a célállomásig, pedig még a német nyelvet sem beszélem.

Mint a buszozás nagy ellensége, nagyon szimpatikus volt, hogy az autóbuszok Svájcban csak helyi közlekedésre, ill. a vasútállomáshoz való eljutásra használatosak, nem száz kilométeres távok megtételére. (Az „autóbuszpótló vonat” kifejezés is bizonyára csak itt Kelet-Közép-Európában létező — valljuk be, eléggé elcseszett — kifejezés.)

Ami az autózást illeti, a svájci ember nyugodt sofőr, aki átengedi a gyalogost a zebrán, megáll a pirosnál, és nem dudál eszeveszettül, ha véletlenül valami nem úgy történik, ahogy eltervezte. Más világ.

Többnyelvűség

Ami felett nem tudtam napirendre térni, az a Svájcban beszélt nyelvek száma. Bár az ország területének legnagyobb részén németül beszélnek, a nyugati oldalon mégis a francia, délebbre az olasz a beszélt nyelv, néhány helyen pedig a rétoromán nyelvjáráscsoport különböző nyelveit, leginkább a romanst használják. Svájc hivatalos nyelve tehát ez a négy, azaz négy nyelv. (A papírpénzen mind a négy nyelven fel van tüntetve minden.)

Kiakasztó számomra, hogy egy országban több mint egy nyelv a hivatalos. Annak ellenére, hogy Svájc a világ egyik leggazdagabb, leginnovatívabb országa, nem biztos, hogy szeretnék olyan helyen élni, ahol a saját országomban előfordulhat, hogy nem értem, mi van kiírva a közlekedési táblára. :)

Summa summarum

E két nap alatt Svájccal kapcsolatban nagyszerű benyomásaim támadtak. Egy olyan országnak tűnik, ahol látszólag minden működik, s minden jól működik. Bízom benne, hogy lesz még lehetőségem elutazni az országba.

Két napja nyitotta meg kapuit Budapest belvárosában az első magyar tulajdonú gyorsétterem. Mivel az étterem kísértetiesen közel található a munkahelyemhez, napi szinten sétáltam el a készülőben lévő bolthelyiség előtt, sokáig nem tudván, mi lesz ott.

Amint azonban megnyitott a Váci u. 27. szám alatt található Gusto gyorsétterem, betértem megkóstolni néhány ételt. Elsőként a Grill saláta került terítékre, ami bár kisebb, mint a McDonald’s-ben kapható, a maga ezer forintos árával olcsóbb is kicsit, de ami a legfontosabb, lényegesen finomabb. A salátában és a csirkehúsban érezni a frissességet, a zamatot, s hogy nem fél nap hűtőben töltött idő után mikrózták meg.

Ma reggel a kis hamburger menü vált áldozatommá (lásd a képet), amiben sajnos csalódnom kellett: a szendvics eléggé semmilyen ízű, az üdítő tényleg kicsi, s bár a krumpli nem hasábburgonya — ami pozitív —, hanem sült krumpli szeletek, ettől függetlenül az ízvilága messze elmarad a konkurens éttermek ízeitől.

Ami az árakat illeti, e tekintetben a Gustóra nem igazán lehet panasz. Nem olcsók, de nem is drágábbak a konkurenciánál. Szinte mindenből kérhető kis és nagy menü, ill. csak a szendvics is, és az elvitelre való igényem sem lepte meg őket, bár tény, hogy nagy szatyrot nem tudtak adni.

A személyzeten még erősen látszott, hogy ez az első néhány napjuk. A gyorséttermiségből éppen csak a gyors jelzőt nem sikerült tartani, amikor is tíz percet kellett várnom a salátámra, de mivel most nyitottak, elnéztem.

Ami mellett viszont nem tudok szó nélkül elmenni — jó értelemben —, az a vállalat arculata. Már amikor még csak készülőben volt a helyiség, tisztán látszott a logóból, hogy valami szokatlanul igényes arculata lesz, ami a magyar mindennapokban számomra üdítően hatott. Kíváncsi lennék, kik követték el, mert tényleg tetszetős.

Összességében pozitívan értékelem, hogy a gyorséttermi piacra végre egy magyar cég is betört, s hogy mindezt igényesen tette.

Kiegészítés: E bejegyzés publikálása után még tettünk egy tartalmas kört a Gustóban Andrissal és Fannival, ezért fontosnak éreztem megírni még néhány dolgot.

Megkóstoltuk az itallapon White Coffee néven feltüntetett fehér kávét, ami leginkább a tejeskávét jelenti némi plusz adalékkal, amit nekünk nem sikerült identifikálnunk, mindenesetre a négyszáz forintos ital finom volt. Bevállaltuk a hasábburgonyát, a csirkés, ill. a zöldpaprikás-sajtos „nuggets”-eket is, melyek mindegyikén érződött, hogy azok nem pépből, hanem közvetlenül burgonyából, húsból készültek.

A helyet továbbra is ajánlom mindenkinek, aki szereti a gyorséttermeket, vagy éppen csak kíváncsi, milyen az, amikor egy ilyen helyen nem félig műkaját tesznek a tányérra.

Jónéhány ismerősömet sikerült már az őrületbe kergetnem a különböző elektronikus kütyük eszeveszett tokokba való bugyolálását ellenző gondolkodásmódommal, amikor ők boldogan mesélték, mennyire zseniális tokot vettek épp a telefonjukra, laptopjukra, médialejátszójukra, bármijükre. Mivel az utóbbi időben ez a Twitteren is többekben mély nyomot hagyott, leírom hát kicsit részletesebben, mit gondolok a témában.

Mi a tok?

A tok a Magyar Értelmező Szótár definíciója szerint nem más, mint egy tárgy számára készült, annak védelméül, hosszabb ideig használaton kívül tartására való tartó. Az alábbiakban tok alatt az elektronikus eszközökhöz, legfőképp mobiltelefonokhoz, mobilszámítógépekhez készült tokokat értem.

Mire nem való a tok?

Tisztázzuk. A tok szerintem nem való arra, hogy állandóan a készüléket takarja, mániákusan védje azt, a felhasználói értékét a legtöbb esetben ezzel rontsa, bizonyos funkciókat korlátozzon, miközben azt használjuk. Átlagfelhasználás esetén legalábbis nincs erre szükség, minimális odafigyeléssel elkerülhetjük, hogy telefonunk kiessen a kezünkből, laptopunk az ölünkből, asztalunkról, így nincs szükség védőtokra sem. Kivéve persze, ha az építőiparban dolgozunk, mondjuk.

Mire való a tok?

Én személy szerint két élethelyzetben látom értelmét egy toknak: Ha védi a terméket, amikor nem figyelek rá, nem használom, ill. ha védelmet nyújt bizonyos ritka szituációkban, amikor az tényleg különös törődést kíván. Előbbiről van szó például, amikor a mobilszámítógépemet elrakom a hátizsákomba, utóbbiról, amikor a telefonommal egy fülledt, táncoló emberekkel teli szórakozóhelyen készítek videót.

Előny

Ha tok nélkül hordjuk eszközeinket, kétségkívül előny, hogy azok valós formatervét látjuk, pontosan úgy, ahogy a designer azt megálmodta. Nekem például nem lenne szívem az Apple zseniális formatervezője, Jony Ive által alkotott iPhone-t egy tokba rakni, hogy ne lássam, milyen szép, miközben használom. (Az ördög másik találmánya, a gusztustalan kijelzővédő fólia meg, mondanom sem kell, még nagyobb tabu.)

Sok esetben a tok nélküli használat nagyobb szabadságot is ad, erre ismét az iPhone-t tudom példaként hozni: Az Apple által forgalmazott Bumper nevű iPhone 4 tok például pont annyira takarja el az eszköz minijack csatlakozóját, hogy abba így már csak a gyári Apple fülhallgató fér bele.

Kockázat

A tok nélkül tartott telefon egy esetleges esésnél károsodhat, teljesen tönkremehet, a használat közben nem tokban hordott laptop egy véletlen esésnél szintúgy súlyosan károsodhat, bár ezeknek nagyon kicsi az esélye, különösképpen, ha odafigyelünk rájuk.

Végszó

Ha mindenképpen védeni szeretnénk eszközeinket, vásároljunk könnyen levehető és felrakható tokot, amit használaton kívül vagy a fentebb leírt speciális szituációban tudunk használni. Én is így tettem.

Az elektronikus eszközök nem tokban való használatra vannak tervezve, ne használjuk őket abban.

A ManDroid egy a közelmúltban indult, eredetileg amerikai koncepció magyarítása céljából létrejött blogalapú profilgaléria. A magyar világháló neves geekjeiről és nördjeiről, avagy számítógépekkel az egészséges mennyiségnél lényegesen többet foglalkozó és erre büszke emberekről derül ki az oldalon, milyen hardvereket, szoftvereket használnak napi munkájukban, gép előtt töltött perceikben, ill. ha semmi nem szabna határt, milyen gépet, gépeket nyüstölnének.

A honlap megalkotója, Balázs keresett meg néhány hete a kéréssel, írjam már le pár mondatban, mit használok. Megtettem. Nem lett rövid, de akit tényleg érdekel, a ManDroid.hu oldalán megtekintheti a profilomat.

(Fotó: csibar)

A blog történetének első költözése zajlott le az elmúlt napokban. A következő néhány sorban leírom a változásokat, tapasztalatokat, Wordpress blogmotorról Tumblrre való költözéssel kapcsolatos élményeimet.

A Tumblr mint blogmotor

Az elmúlt években soha nem látott ütemben növekedett a népszerűsége ennek a microblogging szolgáltatásnak. Ennek oka valószínűleg — a Twitterhez hasonlatosan — az egyszerűségében rejlik. Nem elhanyagolható tényező az sem, hogy a Wordpress-szel ellentétben a Tumblr egyfajta közösségi hálóként is működik: mi írjuk a saját naplónkat, amit más Tumblr tagok követhetnek, az írásainkat egy kattintással átvehetik, s megoszthatják saját blogjukban, de kedvelhetik is írásainkat. Ezen hasznos tulajdonságok egész sora, meg a tény, hogy elegem lett a Wordpress-ből vezettek el végül a döntéshez: térjünk át Tumblrre!

Ami lett, ami maradt és ami eltűnt…

A legszembetűnőbb változás talán a doménnév. Kibújva a netman.sk bugyrából, s örökre elfelejtve, magunk mögött hagyva a .sk végződésű címet a blog mostantól a justnetman.com cím alól érhető el. Ennek megfelelően az RSS csatorna (Mi az az RSS?) elérhetősége is változott. Mostantól a feeds.feedburner.com/justnetman lesz az alapértelmezett, s bár a régi címek is működnek még egy darabig, kérnélek Titeket, iratkozzatok fel/át az újra.

Meg kell említenem azt is, hogy bár a régi naplóból jónéhány bejegyzést átemeltem az újba, annál többet azok professzionalitásának hiánya miatt kihagytam. A hozzászólás lehetőségét a közösségi hálók és a Twitter egyre népszerűbb jelenléte miatt jobbnak láttam száműzni a blogból — ami így a definíció szerint már nem is igazi blog — cserébe viszont lett egy kedves Tetszik gomb a bejegyzések mellett, amivel azonnal meg is oszthatjuk az írást Facebookos ismerőseink közt.

Az oldal sablonja a két kezem munkája, s a cél a lehető legnagyobb minimalizmus elérése volt, ezzel ösztönözve magamat is arra, hogy tényleg tartalmas bejegyzéseket írjak. :)

Konklúzió

Összességében elégedett vagyok a Tumblr nyújtotta szabadsággal és sokoldalúsággal, bár halkan megjegyzem, a posztok importálása nem volt egyszerű, ezen a területen lenne még hová fejlődni.

Remélem, tetszik a blog új koncepciója. Ha igen, nyomj egy lájkot!

Elmesélek nektek valamit.

1975-öt írunk, hétfő reggel van. Egy kis felvidéki faluban a tizenkét éves Ági leány épp az iskolába igyekszik. Akkor még nem tudja, de erre a hétfő reggelre élete végéig emlékezni fog. Ma kapnak levelezőtársat. Ági egy kárpátaljai magyar kislány, Erzsi címét kapja. Hazaérve Ági boldogan meséli anyukájának, mi történt az iskolában, majd még azon a héten levelezni is kezd Erzsivel.

A két kislány, annak ellenére, hogy a köztük lévő távolság közel 400 kilométer, nagyon rövid idő alatt nagyon sok mindent tud meg egymásról, kapcsolatuk igazán bensőségessé válik. A nyolcvanas évek elején járunk, mikor a leveleken túl már ajándékokat is küldenek egymásnak, javarészt olyan dolgokat, amik az egyik országban beszerezhetőek, a másikban nem, vagy csak nehézkesen. Így lesz Áginak többek között lemezjátszója abban az időben, mikor még egy ilyen eszközért egyhavi fizetést kellett kifizetni.

A két kislányból szép lassan két felnőtt, Ágiból eladónő, Erzsiből tanárnő lesz. Mindketten férjhez mennek, de a levelezéssel nem hagynak fel. Erzsinek egy fiú, majd egy lánygyermeke is születik, Ági egy fiúgyerek édesanyja.

A hosszú múltra visszanyúló levelezés 1992 környékén, a Szovjetunió felbomlása után szakad meg a levelek kézbesítésének hiánya miatt.

Vágás.

Egy átlagos, kissé hűvös szombati nap van, valamikor 2007-ben. Ági ilyenkor délig dolgozik. Munkából hazaérve általában a tévékészülék mellett teszi-veszi a dolgait. Ezen a napon is így történt. A helyi csatornán egy találkaszervező műsor megy, benne két barátnővel, akik 20 éve nem látták egymást. Áginak azonnal eszébe jut saját sorsa, benne Erzsivel, akiről immáron több, mint tizenöt esztendeje nem tud semmit.

Számítógépet ragad, hogy valami jelet, információt, egy kis morzsát, bármit találjon. És talál. Egy újságcikkre bukkan a kis ukrán falu középiskolájának ballagásáról, benne Erzsivel mint osztályfőnökkel. Áginak sem kell több, felkeresi emailben a szerkesztőséget a helyi iskola telefonszáma után érdeklődve.

Megvan a szám. Kicsöng.

— Tessék, Erzsébet.
— Szia, itt Ági.
— Kicsoda?
— Ági, Szlovákiából.
— Úristen!

Mindkettőjük szeme könnybe lábad, miközben életükben először hallják egymás hangját, így, sokszáz kilométer távolságból, 35 év után.

Hosszas beszélgetés után emailcímet cserélnek, hogy levelezésüket modern módon folytassák. Itt derül ki, hogy életútjaikban több a hasonlóság, mint eddig gondolták. Még gyermekeik is ugyanabban a városban, Budapesten élnek.

Már két éven át küldözgetik egymásnak az elektronikus leveleket, mikor Erzsi meghívást kap egy ‘pesti továbbképző tanfolyamra. Itt a lehetőség, végre találkozhatnak!

Sok-sok email és telefonhívás árán végül 2010 egy nyári délutánján, 35 év után végre összejött a találkozó, amiről lehet, sosem gondolták, hogy egyszer össze fog.

Tudjátok, mindezt miért meséltem el? Mert Ági az édesanyám.

Ez a bejegyzés megjelent a mefiblog vakációs kiadásában is vendégírásként.