Elmesélek nektek valamit.
1975-öt írunk, hétfő reggel van. Egy kis felvidéki faluban a tizenkét éves Ági leány épp az iskolába igyekszik. Akkor még nem tudja, de erre a hétfő reggelre élete végéig emlékezni fog. Ma kapnak levelezőtársat. Ági egy kárpátaljai magyar kislány, Erzsi címét kapja. Hazaérve Ági boldogan meséli anyukájának, mi történt az iskolában, majd még azon a héten levelezni is kezd Erzsivel.
A két kislány, annak ellenére, hogy a köztük lévő távolság közel 400 kilométer, nagyon rövid idő alatt nagyon sok mindent tud meg egymásról, kapcsolatuk igazán bensőségessé válik. A nyolcvanas évek elején járunk, mikor a leveleken túl már ajándékokat is küldenek egymásnak, javarészt olyan dolgokat, amik az egyik országban beszerezhetőek, a másikban nem, vagy csak nehézkesen. Így lesz Áginak többek között lemezjátszója abban az időben, mikor még egy ilyen eszközért egyhavi fizetést kellett kifizetni.
A két kislányból szép lassan két felnőtt, Ágiból eladónő, Erzsiből tanárnő lesz. Mindketten férjhez mennek, de a levelezéssel nem hagynak fel. Erzsinek egy fiú, majd egy lánygyermeke is születik, Ági egy fiúgyerek édesanyja.
A hosszú múltra visszanyúló levelezés 1992 környékén, a Szovjetunió felbomlása után szakad meg a levelek kézbesítésének hiánya miatt.
Vágás.
Egy átlagos, kissé hűvös szombati nap van, valamikor 2007-ben. Ági ilyenkor délig dolgozik. Munkából hazaérve általában a tévékészülék mellett teszi-veszi a dolgait. Ezen a napon is így történt. A helyi csatornán egy találkaszervező műsor megy, benne két barátnővel, akik 20 éve nem látták egymást. Áginak azonnal eszébe jut saját sorsa, benne Erzsivel, akiről immáron több, mint tizenöt esztendeje nem tud semmit.
Számítógépet ragad, hogy valami jelet, információt, egy kis morzsát, bármit találjon. És talál. Egy újságcikkre bukkan a kis ukrán falu középiskolájának ballagásáról, benne Erzsivel mint osztályfőnökkel. Áginak sem kell több, felkeresi emailben a szerkesztőséget a helyi iskola telefonszáma után érdeklődve.
Megvan a szám. Kicsöng.
— Tessék, Erzsébet.
— Szia, itt Ági.
— Kicsoda?
— Ági, Szlovákiából.
— Úristen!
Mindkettőjük szeme könnybe lábad, miközben életükben először hallják egymás hangját, így, sokszáz kilométer távolságból, 35 év után.
Hosszas beszélgetés után emailcímet cserélnek, hogy levelezésüket modern módon folytassák. Itt derül ki, hogy életútjaikban több a hasonlóság, mint eddig gondolták. Még gyermekeik is ugyanabban a városban, Budapesten élnek.
Már két éven át küldözgetik egymásnak az elektronikus leveleket, mikor Erzsi meghívást kap egy ‘pesti továbbképző tanfolyamra. Itt a lehetőség, végre találkozhatnak!
Sok-sok email és telefonhívás árán végül 2010 egy nyári délutánján, 35 év után végre összejött a találkozó, amiről lehet, sosem gondolták, hogy egyszer össze fog.
Tudjátok, mindezt miért meséltem el? Mert Ági az édesanyám.
Ez a bejegyzés megjelent a mefiblog vakációs kiadásában is vendégírásként.
A ManDroid egy a közelmúltban indult, eredetileg amerikai koncepció magyarítása céljából létrejött blogalapú profilgaléria. A magyar világháló neves geekjeiről és nördjeiről, avagy számítógépekkel az egészséges mennyiségnél lényegesen többet foglalkozó és erre büszke emberekről derül ki az oldalon, milyen hardvereket, szoftvereket használnak napi munkájukban, gép előtt töltött perceikben, ill. ha semmi nem szabna határt, milyen gépet, gépeket nyüstölnének.
Clubbing Complex. A hely, ami kapcsán megfogadtam, csak akkor megyek oda, ha megfelelően nagy és érdekes nevet hoznak el. Hát, pár hónapja 
